2017. január 20-án Pénteken Olaszországban az A4-es autópálya , Verona-kelet lehajtójának közelében. Egy Magyarország irányában, hazafelé tartó autóbusz fékezés nélkül egy autópályahíd pillérének csapódott, majd kigyulladt. Az autóbusz Franciaországból, a Szinyei Merse Pál Gimnázium által évente megrendezett sítáborból tartott hazafelé. Az autóbuszon a több oktatási intézmény diákjai, egykori diákjai, tanárai, az egyik tanár családtagjai, valamint kettő járművezető tartózkodtak, összesen 56 fő, közülük 43 fiatalkorú és 13 felnőtt.
Az ütközés következtében többen kirepültek a járműből és a jobb oldalon lévő első hét üléssor összepréselődött. A balesetben 16 fő vesztette életét. Az elhunytak között a Szinyei Merse Pál Gimnázium diákjai, szülei és tanárai,azok gyermekei, a siófoki Baross Gábor Szakközépiskola egyik tanulója, dunakeszin lévő Radnóti Miklós Gimnázium egy tanulója van.
A legfrissebb jelentések szerint két utas állapota kritikus, négyé pedig súlyos.
A két kritikus állapotú utas kivételével a többi sérültet hazaszállították.
Együtt érzünk a balesetben érintettekkel, hozzátartozóikkal és osztozunk fájdalmukban.
A túlélőknek gyors gyógyulást kívánunk. Az elhunytakra emlékezzünk iskolánk tanára, Bartosné Illés Zsuzsanna beszédével.

Tisztelt tantestület, kedves diákok!
A döbbenet csendjével és megrendülve fogadtuk a hírt…. Azon a végzetes éjjelen 16 magyar embernek már nem vezetett az útja a nappali fényességbe. A kegyetlen és kiszámíthatatlan sors elragadta az életből őket. Tragikusan és végérvényesen megállt az idő számukra. A szülők akkor is aggódnak gyermekükért, ha csak néhány km-re utaznak. Az úton lévőket a hozzátartozók mindig hazavárják. Az utazás a régi korokban is veszélyes volt. Janus Pannonius Szent Lászlóhoz könyörgött: „ lovas királyunk, utunkban, te nemes lovag, segíts meg.” Az utasok védőszentjének , Szent Kristófnak sikerült a folyó túlsó partjára jutnia. A buszbaleset áldozatai nem térhettek haza Magyarországra, nem toppanhattak be otthonukba. Középiskolás diákok, akik már soha többé nem léphetnek be az iskolájuk kapuján, nem mehetnek be az osztálytermükbe. Franciaországban sportoltak, vidámak voltak, élményekben gazdagodtak. Érzéseiket, tapasztalataikat már nem oszthatják meg családtagjaikkal , osztálytársaikkal, tanáraikkal. Ezek a 9-10. osztályos diákok már soha többé nem fognak dolgozatokra, vizsgákra készülni, nem vehetnek részt szalagavatón, ballagáson. Már nem élhetnek át szerelmet, csalódást, sikert és kudarcot. Nem vállalkozhatnak a titokzatos jövő meghódítására. A diákkoruk , fiatal életük végérvényesen lezárult. Az elhunyt szülők, tanárok nem térhetnek vissza családjukhoz, nem nyújthatnak biztonságot , lelki támogatást számukra. A pedagógus áldozatok nem nevelhetik, oktathatják, oltalmazhatják tanítványaikat, nem folytathatják kollégáikkal közös munkájukat. Az elhunyt felnőttek és gyerekek többé már soha nem indulhatnak újabb utakon, újabb célok felé. Tervük, vágyaik nem teljesülhetnek be már. A megtört lelkű, fájdalom szaggatta szívű családtagok nem tudják megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, nem tudják pótolni a pótolhatatlant. Valaha be tudják gyógyítani a begyógyíthatatlan fájdalmat?…….. Mi-iskolánk közösségének tagjai-együtt érezhetünk, emlékezhetünk az áldozatokra, és a magunk lehetőségei szerint segíthetünk a hozzátartozóknak.
Emlékezzünk idézettel és versrészlettel:
„ Az ész hazug: ne engedd, nehogy a reményt elvegye!
A Föld már elrendelte, de az égen 16 csillag ragyog
A lelkek halhatatlanok.”
Vörösmarty Mihály: KIS GYERMEK HALÁLÁRA (részlet)

Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja „Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.
Ezután az osztályok képviselői egy-egy mécses meggyújtásával fejezték ki részvétüket.

Majd egy perces némasággal tisztelegjünk a balesetben elhunytak emlékére.